"Azt már megszoktuk, hogy ha valamelyikünk késik egy félórát, otthon óriási jelenet fogadja, anyánk érzi, hogy meghaltunk, elgázolt valami... Mikor kicsi voltam, borzasztóan ragaszkodtam hozzá. Hugi is. Sírtunk utána, ha nem volt velünk, és sikoltoztunk boldogságunkban, mikor pár órai távollét után végre hazajött hozzánk. Ez az érzés elég hamar enyészni kezdett, voltaképpen azonnal, mihelyt észrevettük, hogy esztelen szenvedélyével rákényszerít bennünket a tökéletes testi-lelki önellátásra. Imádott mindkettőnket, ám ez a rajongás nem volt se boldogító, se kellemes, egy idő múltán elviselhetetlenné vált. Ha nem vadít el bennünket magától ezzel az imádattal, talán sose válunk Hugival ilyen jó testvérekké, de ha a legcsekélyebb bajunk volt, anyánk ájuldozott, zokogni kezdett, azt sírta, ha valami történik velünk, neki vége. Úgy féltünk attól, hogy belepusztul a miattunk érzett aggodalomba, hogy egymáson kívül senkivel se mertük közölni a panaszainkat. Ha megfázott valamelyikünk, a párnába tüszkölt, vagy visszafojtotta a köhögést, lázasan is elmentünk iskolába, s mikor hazaküldött a tanítónőnk, iszonyú lelkiismeret-furdalással feküdtünk ágyba, vettük hónunk alá a hőmérőt, bőgtünk, szégyelltük magunkat, hogy már megint nem tudunk örömet szerezni. Mikor aztán idősebbek lettünk, magunk kezeltük ilyenkor magunkat vagy egymást, ott volt a fürdőszobánkban a házi patikánk, tudtuk, melyik gyógyszer mire való, s lehetőleg semmit se mondtunk meg az anyánknak, ami felizgathatta volna. Nem csak betegségeinket,iskolai zűrjeinket se tudta elviselni, azoktól is tachycardiás lett, vagy szédült, hát aláírtam én a magam meg a Hugi ellenőrzőjét, ha kellett; apánknak ronda írása van, elhitték, hogy az ő autogramja. Nem azért lettünk titkolódzók vagy hamisítók, mert különösebben örömünkre szolgált, nekünk igazán jobb lett volna, ha valaki segít, végighallgat, de anyánk összeomlott mindentől. Úgyis bajban voltunk, kinek volt arra ideje meg ereje, hogy még az ő sebeit is nyalogassa, vagy bocsánatot kérjen, mert tüszős mandulagyulladást kapott. Nem volt egyszerű tudomásul vennünk, hogy nekünk nincs bajtársunk, csak valami gyönge idegrendszerű családtagunk, aki a mi kínunk-gondunk miatt is mindig csak önmagát sajnálja. Nem tehettünk róla, hogy nem elégítettük ki az igényeit. Ő sem a mienket."