"...Még csalékonyabb ábránd a gyerektől remélni a teljességet, belső melegséget, értéket, amit a nő magából és magától nem bírt megteremteni; a gyerek csak annak öröm, aki képes mást önzetlenül boldogítani, aki létezése meghaladását keresi a gyerekben, nem kárpótlást és vigaszt."
Tegnap a "tegnapi" zoknimat kellett újra felvennem a reggeli játszózáshoz, mert egyszerűen annyira mehetnéke volt a kiskrapeknak a babakocsiban, hogy nem jutottam be a gardróbba tiszta zokniért, egyszerűbb volt a szennyes tetején lévő "tegnapi" zoknit felkapni. Yucky.
Miközben sétáltunk le a játszóra arra gondoltam, hogy ezt vagy nagyon mélyen el kell titkolnom vagy ki kell tennem az asztalra, hátha más is a tegnapi zoknijában jött és azonosulni tud a helyzetemmel. Ez miért ne lehetne lehetséges? Hiszen mind ugyanabban vagyunk szülőként is, csak nem mindig ugyanakkor.
Séta közben különböző megoldási módokat találtam ki, hogy hogyan kellene tiszta zoknit rendszeresítenem a cipős fiókomba, mert hát ez még sem oké így. Egy kicsit el is szomorodtam, hogy valamit nagyon nem csinálok jól, hogy ha még egy zoknira sincs időm.. Amikorra már éppen kezdett volna eluralkodni rajtam a "semmitsemtudokjólcsinálni" vibe, leértünk a játszótérre, ami tök üres volt.
Ahogy megpillantottam a csak ránk váró placcot, elmosolyodtam magamban. Ezt megint túlgondoltam. És egyébként is, valószínűleg senkit nem érdekel annyira a zoknim, mint engem.
Ha abban lennél, amiben én voltam, akkor üzenem, valószínűleg senkinek sem fog feltűnni a játszótéren a tegnapi zoknid/pólód/szempillaspirál maradékod...stb. (A tegnapi alsóneműd pedig végképp nem.)
Valószínűleg senki nem foglalkozik annyit Veled, mint Te saját magaddal.
Ne légy magadhoz szükségtelenül kemény. Szülőnek lenni sokszor anélkül is éppen elég nehéz.
Azt gondolom, hogy a Szülői lét mindenki számára más-más üzenetet hordoz. Hogy is lehetne ugyanaz a tanítás, hiszen mindannyian teljesen más élethelyzetben válunk szülőkké, az életünk más időszakaiban. És bár vannak egyetemleges kérdések és megélések, a teljes tapasztalás még sem lehet mindannyiunk számára ugyanaz - mondjuk erről néhanyan szeretnek megfelejtkezni a komment szekciókban...
Sokat gondolkodtam az elmúlt egy évben azon, hogy nekem mi a Szülői szerepem tanítása? Mutatom, hogy _!_eddig_!_ mire jutottam, mert biztos vagyok benne, hogy ahogy a gyermekeink is állandóan változnak, úgy mi is szülőként és ezzel együtt a tanítások is.
_!_Nekem_!_ ezek az elmúlt egy évem a tanításai:
- Benne lenni és maradni a pillanatban a kisfiammal és sem Őt, sem pedig magamat nem kiszakítani belőle. Például azért, hogy elmenjek a telefonomért, ami a konyhában maradt mielőtt leültünk volna uzsonnázni, hogy megosszak valakivel valamit. A pillanatok - meg egyáltalán ezek a rövid kis korszakok - olyan baromi gyorsan elmúlnak! Ott kell lennünk Velük a gyerekkel, benne a pillanatokban, hogy amennyire csak lehet el tudjuk magukban tárolni az érzéseket és az emlékeket. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha megéljük őket. (Vissza már nem jönnek ezek és utána baromira fognak hiányozni.)
- Nem tudok már dolgokat úgy ledarálni, mint régen, de ennek meg van az előnye. Ez arra szólít fel hogy részleteiben gondoljam át a dolgaimat, az ötleteimet. Használjam ki az időt emészteni.
- Meg kell tanulnom, hogy a jövőre maximum csak számítani lehet, de tervezni nem. Ez sokszor a számomra oly' annyira gyűlöletes sponteneitásra szólít fel. Go with the flow.
- Ez a pont szorosan összekapcsolódik az eddigi összes ponttal. Csak az 'itt és most' van. Itt és most kell megcsinálni, amit szeretnél, mert nem tudni, hogy legközelebb mikor lesz rá lehetőséged, emlékezni fogsz e rá, nem leszel e túl fáradt hozzá?
- Priorizálnod kell és ez tök jó! Kevésbé lesz lehetőséged mindenki számára minden lenni. Mert az időd jelentős részét a kisbabád fogja kitenni, utána pedig VÉGRE MUSZÁJ LESZEL magadra is gondolni, hogy funkcionálni tudj. Aki és ami nem éri meg az energiád elhasználását azt talán végre ki tudod hasítani az életedből.
- Itt a lehetőség újra definiálni magad annak mentén, hogy mit szeretnél, hogy milyen legyen a gyermeked? Hiszen Ő olyan lesz, amilyennek Titeket lát. Milyennek szeretnéd, hogy lásson Téged?
Egy év, egy nap és négy perc telt el azóta, hogy a kisfiam megszületett. Mennyit tanult és tanított azóta ez a kiskrapek. Igazán hálás vagyok Érte!
"Azt már megszoktuk, hogy ha valamelyikünk késik egy félórát, otthon óriási jelenet fogadja, anyánk érzi, hogy meghaltunk, elgázolt valami... Mikor kicsi voltam, borzasztóan ragaszkodtam hozzá. Hugi is. Sírtunk utána, ha nem volt velünk, és sikoltoztunk boldogságunkban, mikor pár órai távollét után végre hazajött hozzánk. Ez az érzés elég hamar enyészni kezdett, voltaképpen azonnal, mihelyt észrevettük, hogy esztelen szenvedélyével rákényszerít bennünket a tökéletes testi-lelki önellátásra. Imádott mindkettőnket, ám ez a rajongás nem volt se boldogító, se kellemes, egy idő múltán elviselhetetlenné vált. Ha nem vadít el bennünket magától ezzel az imádattal, talán sose válunk Hugival ilyen jó testvérekké, de ha a legcsekélyebb bajunk volt, anyánk ájuldozott, zokogni kezdett, azt sírta, ha valami történik velünk, neki vége. Úgy féltünk attól, hogy belepusztul a miattunk érzett aggodalomba, hogy egymáson kívül senkivel se mertük közölni a panaszainkat. Ha megfázott valamelyikünk, a párnába tüszkölt, vagy visszafojtotta a köhögést, lázasan is elmentünk iskolába, s mikor hazaküldött a tanítónőnk, iszonyú lelkiismeret-furdalással feküdtünk ágyba, vettük hónunk alá a hőmérőt, bőgtünk, szégyelltük magunkat, hogy már megint nem tudunk örömet szerezni. Mikor aztán idősebbek lettünk, magunk kezeltük ilyenkor magunkat vagy egymást, ott volt a fürdőszobánkban a házi patikánk, tudtuk, melyik gyógyszer mire való, s lehetőleg semmit se mondtunk meg az anyánknak, ami felizgathatta volna. Nem csak betegségeinket,iskolai zűrjeinket se tudta elviselni, azoktól is tachycardiás lett, vagy szédült, hát aláírtam én a magam meg a Hugi ellenőrzőjét, ha kellett; apánknak ronda írása van, elhitték, hogy az ő autogramja. Nem azért lettünk titkolódzók vagy hamisítók, mert különösebben örömünkre szolgált, nekünk igazán jobb lett volna, ha valaki segít, végighallgat, de anyánk összeomlott mindentől. Úgyis bajban voltunk, kinek volt arra ideje meg ereje, hogy még az ő sebeit is nyalogassa, vagy bocsánatot kérjen, mert tüszős mandulagyulladást kapott. Nem volt egyszerű tudomásul vennünk, hogy nekünk nincs bajtársunk, csak valami gyönge idegrendszerű családtagunk, aki a mi kínunk-gondunk miatt is mindig csak önmagát sajnálja. Nem tehettünk róla, hogy nem elégítettük ki az igényeit. Ő sem a mienket."
Akkor mutass neki példát!